Miközben zajlottak a debreceni Csokonai Színház átalakítási munkálatai többször eszembe jutott, hogy vajon megőrzik-e azt a portrésorozatot, amely a színpadnyílás felett helyezkedik el. A Telepy Károly festette képeken láthatjuk a magyar és a debreceni színjátszás hét nagy egyéniségét: Szerdahelyi Józsefet, Megyeri Károlyt, Fáncsi Lajost, Kántorné Engelhardt Annát, id. Lendvay Mártont, Szentpéteri Zsigmondot és Udvarhelyi Miklóst. Ki ő, hogy egyedüli nőként helyet érdemelt a hetek sorában?

Engelhardt Anna képe a Csokonai Színház színpadnyílása fölött (Forrás: szoborlap.hu)

1794-ben Nagyszebenben egy szerény körülmények között élő szász család gyermekeként látta meg a napvilágot, és igen hamar árvaságra jutott. Girzik Xaver Ferenc, a német színtársulat operai rendezője, színpadi író fogadta magához Pestre cselédként. A magyar színészekkel is szívélyes kapcsolatot ápoló Girziknek gyakori látogatója volt Láng Ádám János színész, akinek feltűnt a cselédlány kifejező arca és írni, olvasni, magyar nyelvre, valamint színészetre kezdte el tanítani. A Láng vezette második magyar színjátszó társaságnak (1807–1815) hamarosan Anna is tagja lett.

Mindössze 16 éves volt, amikor feleségül ment a közkedvelt komikushoz, Kántor Gerzsonhoz, akivel együtt 1810-ben Debrecenbe érkezett. Férje 1812 eleji halálát követően visszatért Pestre a Kultsár István vezette társulathoz. A feloszlást követően Kassán, Tokajban, Eperjesen, Egerben játszott, majd 1818 és 1825 között a székesfehérvári társulatnak volt tagja. Úgy tartják ebben az időszakban volt pályája csúcsán. Szappho alakjának megformálásáról a német nyelvű lapok is elismerően nyilatkoztak. Magyarországon Shakespeare Lear királyának ősbemutatója Székesfehérváron zajlott 1819 tavaszán, Kántorné női főszereplésével. Kisfaludy Károly Tatárok, később az Ilka, és a Stibor vajda bemutatóján egyaránt szerepelt Kántorné. A fehérvári társulat feloszlása után Kassán talált új otthonra (1828), ahol nagy sikereket elérve egészen 1833-ig játszott. 1833. február 15-én Magyarországon, Kassán először, Kántorné játszotta Gertrudis királyné szerepét. Az abaúji társulat oszlását követően újra a fővárosba vezetett útja, de járt Nagyváradon is. Amikor 1833-ban, Pest megye színházi bizottságában tárgyalásra került Kántorné fizetésemelésének kérdése, azzal indokolták a kérelem jóváhagyását: „Inkább mi szorulunk reá, mint ő mireánk“.

Engelhardt Anna (Forrás: kepeslapok.wordpress.com/)

Nagy várakozással volt az első nemzeti kőszínház felépülése iránt, amelyben ő is segédkezett, hiszen szabadidejében segített a téglahordásban. Joggal hihette, hogy helye lesz a nyíló teátrum színészgárdájában, hiszen az újságok akkoriban igazán elismerően írtak róla: „Mindenkor koszorút érdemel ő a tragikai szerepben (melyben a közvélemény szerint minden magyar társaságoknál hozzá hasonló nem találtatik s így az első tragikai színésznőnknek méltán nevezhetjük)”.

Végül még sem így lett, mert a Nemzeti Színház és Engelhardt Anna együttműködését: „Sajnálatos tévedések, a vezető urak makacssága, majd pedig az ő büszkesége ezt örökre lehetetlenné tették.” Történt ugyanis, hogy többszöri, levélben történő megkeresés ellenére sem jelent meg a színházban Anna. Kántorné vastagra dagadt lábaitól szenvedett. Lábai akkor fagytak meg, a fagyos Dunán csónakkal ingázott Buda és Pest között. A megnyitóról is azért késett le, mert a lábai kifakadtak és Debrecenben volt kénytelen tartózkodni ágynyugalomban. Miután Budára költözött, nem kapta kézhez Bajza József igazgató sürgető leveleit. A levelek közül csak egy jutott a kezéhez, az is már későn. Mire megjelent, szerepeit már egy feltörekvő tehetség, Laborfalvi Róza játszotta. Szembesülve az elutasítással sértődötten távozott és akkor sem engedett az invitálásnak, amikor évekkel később újra meghívták a társulatba. 1987-ben a Képes7 hasábjain adták közre Horváth Teri: Adj anyám hajlékot! címmel Kántor Gerzsonné képzelt memoárját, amely éppen ezt az 1937-es félreértéssorozatot mutatja be.

Kántorné Engelhardt Anna jelmez-mintakönyvének egyik lapja (Forrás: keptar.oszk.hu)

1838-tól Debrecenben és erdélyi társulatoknál játszott. 1839-től a marosvásárhelyi társulat tagja volt. 1842-ben és 1844-ben a fővárosi lapok még reménykednek visszatérésében. 1843-ban Tordára szerződött, a színművészeti Lexikon szerint 1845-ben visszavonult a színpadtól. Búcsúelőadásán a Kegyencek vagy II. Katalin orosz cárné szerelme című darab címszerepét játszotta. Úgy tartják, hogy amikor annyit akart csak mondani „Isten veletek!” fuldokló zokogásba tört ki. 1846-ban még a Saint Tropez-i hölgyben van még egy jutalomjáték, de a kapcsolódó színlapban már betegségére hivatkozva kéri a közönsége elnézését, hogy már tudja az „élveket” nyújtani, mint korábban. Fodor István marosvásárhelyi színlapok nyomán úgy tartja, hogy utoljára 1847-ben játszott színpadon a helyi társulat színeiben.

Színházi jegyárus, házmesternő, majd szakácsnő lett, színésznőknek segített a szerep betanulásában, egy ideig Rhédey Lajos gróf és felesége, akikhez régi barátság fűzte, vették pártfogásukba, majd utolsó éveiben Lázár József gróf családjánál talált menedéket. Sokan akartak segíteni neki, azzal, hogy nyugdíj szerzésében segíti. Leánya is hívta magához Debrecenbe, de nem fogadta el. Egyik életrajzíróját idézve: „mindenektől elfeledve, szegényen, a nyomortól és szenvedéstől felőrölve” 1854. február 28-án hunyt el Marosvásárhelyen, ahol jeltelen sírjára két évvel később neves pályatársa, Prielle Kornélia emeltetett síremléket.

„Szerény emlékkő ez, nagy művésznőnk,
Kántorné-Engelhardt Anna hamvait jelölni,
de a szerényen elvonult igaz érdem méltánylatát
nagyszerűségekben ne is keressük.
Meghalt 1854 febr. 28-án, 60 éves korában.
E kő emeltetett P. C. által, 1856-ban.”

 Naplójában több helyen is említést tett róla Déryné. Egyik arcképe az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben című kötetben jelent meg, a másik pedig az említett portré a debreceni színház színpadnyílása felett. Márványszobra a Nemzeti Színház csarnokában áll. Legifjabb Szász Károly 1907-ben egyfelvonásos színművének (Kántorné) hősnőjévé tette. 1861-ben a fővárosban utcát neveztek el róla, amely 1871-től Vörösmarty nevét kapta meg. Szigligeti Ede 1878-ban, Fodor István 1933-ban, Kárpáti Aurél 1954-ben írta meg életrajzát.

1935-ben az országos lapok is írtak arról, hogy Kántorné sírját évek óta nem gondozták és a sírkő is kidőlt. Egy kolozsvári nyugdíjas tisztviselő (F. J.) 100 lejt adományozott a sír rendbehozatalára és helyi újsághoz fordult, hogy indítson mozgalmat. Törekvése nem maradt visszhang nélkül. 1941-ben Molter Károly és Fedák Sári mondott beszédet a sír megújítása alkalmából.

 Munkásságának jelentőségét a következőképpen foglalta össze szócikkében Rexa Dezső:

(Forrás: Magyar Színművészeti Lexikon 1929–1931. 365.)

 10 idézet Engelhardt Annáról:

1. „Magas termet, nagyterjedelmű, olvadékony érces hang, gondolatot és szenvedélyt híven és könnyen, visszatükröző arc és szem, mély ha akart vonzó szigony, vagy szúró gyilok tudott lenni; mely játszótársát sokszor úgy megnézte, hogy az ijedtében elfeledte szerepét” (Szigligeti Ede)
2. „Ő a magyar régibb iskolához vonzódik, nem menten onnan gyarlóságaitól (elfojtott erős lélkezet kitörései, ‘s magasabb indulatai, néhol csalfa pathosa), de hol indulatot, kebel bel szenvedelmét festeni kellett, ott ő mesterileg tett. Szavalata elragadó, tiszta, minőt csak egy első színésznőtől várhatni.“ (Honművész 1941. március 25.)
3. „Jelleméből kiütköző vonás volt kérlelhetetlen büszkesége. Mint színésznő, büszke önérzetében kereste jutalmát. Nem intrikált társnőire, hogy azzal magát nagyobbá tegye. A közönségtől teljesen izoláltan élt; nem hajhászta a pártfogók kegyeit.” (Fodor István)
4. „a magyar színészet úttörőinek legnagyobbika” (Fodor István)
5. „Gertrudis, Sappho, Lady Macbeth, Borgia Lucretia és a többi megrendítő szerepek csodás alakítója” (Rexa Dezső)
6. „magyar anyanyelvűnk hőse, aki a többiekkel, éhezve, fázva; sárban, hóban; de lelkesedéstől fűtve indult vándorútra a magyar nyelv diadaláért.” (Fodor István)
7. „arra az egy szerepre több színésznő nem született, csak ő. (…) Minden legkisebb lépése, mozdulata tenger-mélységű tanulmányra mutatott. Más Sappho meg csak dajkája sem lehetett.” (Déryné)
8. „ebben a sírban az ilyen asszonyt, micsoda kevély-szép virág volt ez! Csak úgy zengett, amikor kacagott, s amikor sírt, jólesett sírnia az egész magyarságnak!” (Móra Ferenc)
9. „akkor volt a legeredetibb és legegyénibb, amikor sajátosan magyarul teremtett, amikor először kreált egy-egy nagy magyar szerepet, amelyet mástól vagy az iskolában még nem láthatott” (Molter Károly)
10. „Előadása végére mintha megifjodott volna” (Molnár György)

Árvai Tünde

Felhasznált források:
Fodor István: Kántorné: Emlékezés a nagy magyar tragikára, halálának 80-ik évfordulóján. Ellenzék 1934. március 4. 6.
Fodor István: Kántorné: A nyomoruság vándorutja Erdélyben II. Ellenzék 1934. március 11. 15.
Fodor István: Kántorné: A nyomoruság vándorutja Erdélyben III. Ellenzék 1934. március 18. 6.
Képes7 1987/4. 39.
Magyar Hírlap 1935. november 26. 9.
Magyarság 1935. november 23. 9.
Magyar Színművészeti Lexikon 1929–1931. 363–366.
Marosvásárhelyi Népújság 2009. december 19. 3.
Molnár Aurél: Fejezetek a Várszínház történetéből. A nagy elődök. Tükör 1978/4-6.